A „citerások” szerintem külön kategória a népzenész-lelkek erdejében, bár interjúalanyom azt állítja: nincs olyan, hogy jó citerás, csak olyan, hogy jó muzsikus. De kérdem én: ki az, aki manapság rendszeresen szinte ingyen zenéli ki a szívét a népeknek? Az Igrice neve nem más sajtó orgánumokból, cd-üzletek kirakatából vagy híres rádiókból jutott el hozzám, hanem egy barátomtól. Mert az emberek néha még szoktak zenéről, zenészekről beszélgetni... A pécs-somogyi citerazenekar vezetőjével egy szlovákiai és egy baranyai fellépés között sikerült váltanom néhány szót.
BOGÁRDI ALIZ (BAL): - Úgy hallottam, a közelmúltban Északon jártatok muzsikálni. Mennyi időt töltöttetek ott
PÓRA KRISZTINA (KRISZ): - Két napot. A szlovákiai magyarok citerás találkozóját látogattuk meg, mely az ottani magyarok zenei tudását méri fel. Erre a rendezvényre minden évben meghívnak egy magyarországi együttest is. Idén mi voltunk ez a csapat. Vendéglátóinkkal úgy ismerkedtünk meg, hogy minden évben részt veszünk a tiszakécskei citerás táborban. Évek óta tudunk egymásról. Nagyon jó hangulatú és szervezésű esemény volt – utóbbit kiemelném, mert nem mindenhol sikerül például citera-asztalt szerezni. Voltunk már olyan helyen, ahol megkérdezték, hogy: „a citerához asztal kell?!” Ráadásul „kulturális” ember volt az illető. Egyébként Nagykaposon volt ez a program – az ukrán-magyar határtól 50 km-re. A Csemadok (ld.alant -a szerk.) nevű szlovákiai szervezet hozza össze időről-időre. Ha pedig már innen, Baranyából indultunk útnak, baranyai anyagot válogattunk a találkozóra.
BAL: - Visszakanyarodva a gyökerekhez....
KRISZ: - Maga a zenekar 1975-ben alakult. Akkor még, ugyebár, én magam sem éltem. Az idő tájt Pécs-Somogyban még dalkör is volt. Őket kísérték eleinte a citerások, aztán kezdtek egyre jobbak lenni. A dalkör megszűnt - ekkor önállósodtak, mint Pécs-Somogyi Citerazenekar. Az idősebbek a nyolcvanas évek közepe tájékán kezdtek elfáradni. Meghalt az akkori alapító: Major Feri bácsi – ő egyébként egy tanárember volt. Az ő helyét Ónódi Jenő bácsi vette át. Tőle mi is tanultunk. Én harmadikos korom óta játszom ezen a hangszeren. A hírverést az együttesnek az általános iskolában csinálták, de az ottani kultúrházban zajlanak a mai napig a próbák – ugyanabban a díszletben, mint akkor. A zenekar mai felállása: öt fő. Öt hölgy. Ez nagyon furcsa – általában férfiak szoktak zenész-életet kezdeni. Ketten vagyunk „idősebbek”. A három „kislányt” (20 évesek) pedig már mi tanítottuk.
BAL: - Vannak náluk is kisebb érdeklődők?
KRISZ: - Jelenleg nincsenek. A kultúrház, úgy tűnik, meg fog szűnni, és azt mondták, hogy amíg ez nem tisztázódik, addig kisebbekkel nem is foglalkozhatunk. Eleinte persze voltak. Úgy szokott lenni, hogy általában egy turnusba jelentkeznek 15-20-an, aztán két hét múlva lesznek belőle tízen, és egy év múlva marad belőle egy, vagy maximum kettő.
BAL: - Mi köti össze a citerás lelkeket?
KRISZ: - Nem is annyira maga a citera, hanem inkább a népzene hozott minket össze. Van köztünk olyan is, aki más hangszeren is tud játszani. Néha bevonjuk őket. Általában teljesen magunktól tanulunk dolgokat. Például tilinkó, furulya...
BAL: - Hívnak Benneteket, vagy magatok szervezitek az utakat?
KRISZ: - Szerveznénk, ha lehetne, de egyre kevesebbszer van módunk fesztiválokra, eseményekre elmenni. Általában akkor megyünk, ha kifejezetten meghívnak. Például népzenei rendezvényekre, falunapokra. Ingyen megyünk, de azt szoktam kérni, hogy legalább az útiköltséget fizessék ki. Volt egy időszak, kb.10 évvel ezelőtt, amikor félprofiként tevékenykedtünk – fölkapottak voltunk. A DOZSO (ld. alant) szárnyai alatt fejlődtünk évről-évre, és rajtuk keresztül sok helyre hoztak-vittek minket. Jelenleg ide-oda löködnek minket. Szervezetről-szervezetre.
BAL: - Legutóbb Palotabozsokon játszottatok. Mi sodort benneteket ebbe a faluba?
KRISZ: - Bozsokon tulajdonképpen egy nemzetiségi folklórtalálkozó meghívottai voltunk. Népdalkörök vesznek részt rajta általában, de idén a Vizin zenekar is tiszteletét tette. Horvátok, németek, magyarok együtt, ezen belül is inkább a német nemzetiségiek álltak itt a középpontban.
BAL: - Miből táplálkozik Benned a népzene szeretete?
KRISZ: - Nem is tudom. Ez egy gyerekkoromból jövő érzés. Anyuék is mindig ilyen dalokat énekeltek. Ráadásul más népzenei vonal nálunk nem is volt. Tehát ott, helyben, Pécs-Somogyban, csak a citera adódott. Ebből következett minden. Szerintem a fiatalabbakat már mi fertőztük meg.
BAL: - Van-e számodra kiemelkedő népzenei dialektus?
KRISZ: - Kifejezett kedvenc nincs, de mostanában többet foglalkozom a baranyai anyagokkal. Azt mondják, ehhez érni kell, mert nehezen érthető és játszható - nehéz jól előadni. Például egy szatmárit szerintem könnyebb megérteni, hiába hangzik bonyolultabbnak. Szívvel kell előadni a dalokat, hogy a többiek is érezzék, hogy mi benne a jó.
BAL: - Milyen egy jó citerás?
KRISZ: - Inkább úgy vetődik fel a kérdés: milyen a jó népzenész? Aki örömmel csinálja azt, amit csinál, szívből csinálja, és átadja magát. Bárki, aki eddig tőlünk tanult (bármilyen szinten) citerázni, annak azt próbáltuk megtanítani, hogy ne csak játsszon, hanem adja át a dalokat a közönségnek. Láttam mostanában is olyan zenészeket, akik eljátszották, amit kell, és szuper is volt a produkció (nehezen tanulható és játszható dolgokból állt), de mégsem volt olyan sikeres, mintha egy egyszerűbbet játszottak volna, de szívből.
Hatvan évvel ezelőtt, 1949-ben alakult meg Pozsonyban a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a Csemadok.
DOZSÓ: (más néven: „Zöld Ház”) az előző rendszer egyik pécsi kulthelye, mely lehetőséget adott a fiataloknak tehetségük kibontakoztatására szinte minden művészeti ágban. Művelődési házként és koncert-helyszínként is funkcionált. Maga az épület eredendően a Zsolnay-családé volt – ennek megfelelő díszcserepezéssel a tetőn és ornamentikával a falakon.
Az Igrice tagjai:
Póra Krisztina
Morvay Nóra
Morvay Katalin
Vörös Virág
Solymár Mercédesz
forrás: nepzene.hu
honalap: www.igrice.eoldal.hu
