„Csak nem tudják ezt muzsikálni, csak én, senki a világon…
Me azok, akik muzsikálták, azok kihaltak.”
(Fodor Sándor Netti)
2004. október 22-én, péntek kora délután a kisbácsi temetőbe tartó, több száz fős gyászmenetben felötlött emlékezetemben egy 1995 novemberében, a mérai Berki Ferenc Árus cigánymuzsikus temetésén Netti Sanyi bácsi szájából elhangzott kérdés: „Engem ki fog kikísérni, ha mindegyikünk elmegy?” Elnézve, de főleg hallgatva a halottaskocsit kísérő, kolozsvári vendéglőkben muzsikáló cigányzenészeket, rádöbbenthettem a kérdés jogosságára: a hagyományos kalotaszegi hangszeres népzene utolsó nagy prímását a saját mércéjével mérve már nem volt ki kikísérje a temetőbe…
Fodor Sándor Netti 1922. április 2-án született a Kolozs megyei Gyaluban, cigánymuzsikus családban. Édesapja Zágor (vagy Zágos) Mácsuj Samu prímás volt, a szintén zenészcsaládból származó, szucsági születésű édesanyját Fodor Nettinek hívták. Mivel szülei igen hamar elváltak – hivatalosan nem is voltak összeházasodva –, Fodor Sándor egészen kicsi gyerekként Szucságba került, az édesanyja családjához, így örökölve a családnevet, majd később – ragadványnévként – édesanyja keresztnevét. Egyes lejegyzésekben ragadványnevét rövid t-vel írják (Neti), valószínűleg a név eseti kiejtése miatt.
Hegedűt először hatéves korában adtak a kezébe, amikor az anyai nagyapja, a brácsás Fodor János elkezdett vele foglalkozni, de kisgyerek korában az is édesapjától tanult muzsikálni. Minderre így emlékezett vissza Kisbácsban, 2000. december 18-án: „(Ki tanította, ki volt az első, akitől tanult?) A… nagytatámmal. (A brácsás nagytata?) Igen. ő… (S oda nyomta a hangszert a kezébe…) Ide, na muzsikálj, s miko nem muzsikáltam úgy… vette a csupor vizet, és leöntött. »Te!« S akko úgy ni megszeppentem, tudod me… (nevet) észrevettem. »Vigyázz te, mi csinálsz, te, me…« S úgy, úgy… De, na osztán mondjam el neked, hogy ez a nagytatám (Igen?) és a nagymamámnál votam, de jött apám. Me Szucság és Gyalu ottan a keresztül… (a hegyen keresztül) Keresztül kell menni a hegyen, és má ott van Gyalu. Jött, még sokszor is jött muzsikálni, fogadták a szucságiak és muzsikált, s miko vége vót a muzsikálásnak, vagy miko nem is muzsikált, jött utánam, s vitt. Szeretett apám éngemet, szeretett. Má kilenc éves vótam, má akko tudtam úgy egypár csárdást muzsikálni.”
Kilenc évesen „már tudott egy pár csárdást muzsikálni”, tizenkét éves korában már muzsikált a „kicsi táncba”, meg az ünnepeken. Első – s egész életében egyik kedvenc – brácsása a szintén gyalui születésű, de kolozsi származású Sztojka János volt, kisbőgőn pedig a szucsági Antal Lajos kísérte. Közben az édesanyja férjhez ment Magyargyerőmonostorra egy brácsáshoz, így „zenei tanulmányait” Felszegen folytatta, ahol a lehető legjobb kezekbe került: egy másik brácsás nagybátyja, Bunyi József, tagja volt a kor egyik leghíresebb kalotaszegi prímás, a bánffyhunyadi, Balkezes id. Varga Ferenc Csipás zenekarának. Az öreg Csipás, megismervén brácsása tehetséges unokaöccsét, tanítványának fogadta, és együtt tanította a vele egykorú nagyobbik fiával, ifj. Varga Ferenccel. (A közös tanulás és barátság eredményeképpen a két fiatal cigányprímás a következő évtizedekben sokat és szívesen muzsikált együtt.)
A második bécsi döntés Magyargyerőmonostort Romániának hagyta, ezért az ifjú Fodor Sándor a háborús katonai szolgálat elől visszaszökött Szucságba, amelyik akkor Magyarországhoz tartozott: „me má miko béjöttek a magyarok, én ott túl votam, akko má kellett vona, hogy menjek katonának a rományoknál, bé is vótam sorozva, hogy menjek a katonának, hogy legyek ott katona, és akko az én mostohaapám o(ly)an koncséntrált vót, hogy is mondjam. Be vót vive katonának. És akko há hazajött… három, négy nap rá, és akko azt mondta na, mi itt, itt vagyunk az egészen. Itt van mostohaapád, Jani bátyád, és… itt vagy te is, mos(t) megyünk keresztül. Megyünk haza. Megyünk, me Szucságba van nekünk lakásunk is, megyünk Szucságba. És ott átjöttünk. Átszöktük a határt, de a granicserek úgy votak az őrök nagyon üsmertek, me én muzsikáltam nekik, jártak a házunkhoz! (Nevet.) Üsmertek, ők segítettek, hogy a cucunkat áthozzuk.”
A háború végén, a visszavonuló magyar csapatokkal megjárta a mai Magyarország területét is. 1945-ben tért vissza Szucságba, ahol megismerte és elvette első feleségét, a szucsági román disznópásztor leányát. Egy ideig fűtőként dolgozott a Kolozsvár határában levő kardosi kőtörő malomban, viszont a munkahelyén elsősorban a vállalat népi zenekarának tagjaként működött: „Én ott vótam füttő! Ott vótam fütő és… azér… tettek éngemet, de nem vótam meg lekalifákálva (szakképesítve), csak tettek ulyan könnyű szolgálatra, hogy tudjak muzsikálni. Nem tettek nehéz munkára.”
1960-ban, miután elvált, Egeresgyártelepre költözött, itt ismerkedett meg második feleségével, és itt született egyetlen fia is, ifj. Fodor Sándor Netti, akiből szintén prímást nevelt. Folyamatos költözködéseinek 1977-ben lett vége, amikor sikerült Kisbács központjában házat vásárolnia és családjával odaköltöznie. Ezekben az években teljesedett ki prímásként hírneve, s noha saját, családban szerveződő zenekara sohasem volt, több bandának lett állandó tagja. Sokat muzsikált együtt a bogártelki Czilikákkal és a mérai Árusokkal.
Fodor Sándor Netti mozgalmas cigánymuzsikus életpályáját meghatározta pályatársaihoz mérten kivételesen hosszú élete és nagyfokú fizikai és szellemi mobilitása. Abban a korszakban született és nevelkedett, amikor a hagyományos hangszeres népzene még virágkorát élte, abban a korszakban volt érett felnőtt, amikor ezt a tanult tudását kamatoztathatta, de – mivel egy jó cigánymuzsikus szűkebb-tágabb, különböző etnikumú közössége zenei igényének teljes körű kielégítésére törekszik – felvállalta az újabb divathullámokat is, és végül abban a korszakban öregedett meg, amikor az új zenei ízlésvilág gyökeresen átalakította Kalotaszeg zenei kultúráját. Élete egyik nagy, többször emlegetett fájdalma, hogy tanúja volt zenésztársadalma, generációja kihalásának, tudatában volt annak, hogy ő az utolsó. Ugyanakkor szakmailag és emberileg sikeres és kiteljesedett életet mondhatott a magáénak, intelligens emberként mindig is jól kezelte anyagi helyzetét – pályatársai többségétől eltérően. Csodálták virtuóz és tiszta hegedűjátékát, szinte kimeríthetetlen zenei repertoárját, szerették szolgálatkész, közvetlen és humoros modorát, nyitott életvitelét, így mindig sikerült kivívnia közönsége tetszését és tiszteletét.
A hagyományos kalotaszegi cigányzenész életmódot élő Fodor Sándor, az amúgy is nagyfokú társadalmi mobilitásáról ismert vidék legmobilisabb személyei közé tartozott. Nagyfokú mobilitása az állandó újítás irányába a mindennapi életben is kimutatható: például neki volt először Szucságban motorbiciklije és tévékészüléke.
Muzsikált Kalotaszeg szinte valamennyi településén (még a havasi mócoknak is), majd az 1980-as évektől, a táncházmozgalom sztár-adatközlőjeként megfordult erdélyi és magyarországi táncházakban, néptánctáborokban, de járt Nyugat-Európa több államában, illetve többször az Amerikai Egyesült Államokban. Maga sem tudta felsorolni, hogy hány zenésszel muzsikált együtt, hegedűjátékát hatalmas mennyiségű gyűjtés, több kiadott hanglemez és filmfelvétel őrzi. 1998-ban a Magyar Kulturális Örökség Minisztere a Népművészet Mestere címmel tüntette ki. És mindezen szakmai siker és anyagi megbecsülés ellenére egyforma lelkesedéssel és kedvvel tudott muzsikálni a New York-i Metropolitanben, a bodonkúti vagy a szucsági bálban, az inaktelki vagy a mérai lakodalomban, a budapesti vagy a kolozsvári táncházban. Értelmes ember lévén érezte a különbséget a helyszín és a közönség viszonylatában, viszont az igazi nagy muzsikusokhoz méltóan sohasem tett különbséget a zenei előadásmódban.
Élete utolsó évtizedeiben tanítványok százaival foglalkozott, a maga egyszerű, de szívből jövő pedagógiai módszertanával: kivel saját otthonában, kivel a különböző tánceseményeken, táborokban, kivel az együttmuzsikálás folyamatában.
Ahogy öregedett, szokásává vált egy-egy táncrend behúzása után elkiáltani magát: „Száz évig!” Közel volt… Nyugodj békében, Sanyi bácsi!
- Könczei Csongor/muvelodes.ro -
